A szégyen és a bűntudat megnyomorítja a vállalkozók, a trénerek és mindenki életét…

Mert hát vannak dolgok, amiket egyszerűen nem mondhatsz ki. Nem mondhatsz el senkinek, különben megvetnek és megítélnek. Ilyen társadalomban élünk. Talán még magadnak, a takaró alatt, a sötétben sem vallod be.

De attól még igaz…

Aggódsz, hogy nem vagy elég jó.

Aggódsz, hogy alkalmatlan vagy.

Imposztor-szindrómában szenvedsz úgy, hogy még csak fogalmad sincs róla…

 

Hová vezet az alkalmatlanság érzése? 

Depresszióssá és elkeseredetté válsz, belelovallod magadat a túlzott önfejlesztésbe, a mániákus videóhallgatásokba és meditációkba. Ennyire kétségbeesett vagy. Ennyire akarod, hogy elég jó lehess.

Közben titkos szenvedélyeknek élsz…

Olyan szokásoknak, amelyeket szintén nem mersz bevallani senkinek:

• túlevés,
• túlivás,
• dohányzás,
• munkamánia,
• sorozatokba temetkezés,
• közösségi felületekbe való temetkezés,
• játékfüggőség.

Elképesztő, hányféleképpen tudod palástolni a negatív érzéseket. Emiatt persze csak még rosszabb. Még több dolog, amit magadban tartasz, amit titkolsz, mert szégyelled. Félsz attól, hogy ha kiderül, akkor el fognak ítélni.

Ezért él az egész társadalmunk álarc mögött.

Mindig a legjobb képet próbáljuk mutatni magunkról.

Ez viszont nem jó!

 

Én is szégyenkeztem trénerként… 

Alkalmatlan vagyok trénernek…

Ez a mondat nekem ugyanolyan ismerős, mint neked.

Húsz évvel ezelőtt végeztem az ELTE-n, matekszakon, de már az egyetem alatt megtalált egy trénercég. Ez akkor még egy teljesen új dolog volt Magyarországon, összesen körülbelül tizenöt ilyen tréningcég létezett.

És engem felvettek az egyikbe…

Dolgoztam a Porsche Hungariánál és a Tescónál is képzési vezetőként. Aztán jött egy olyan időszak az életemben, amikor két évig háztartásbeli voltam, de abszolút nem éreztem jól magam ebben a szerepben. Azt gondoltam: muszáj használnom az eszem és továbbadni, amit tudok.

Ezért jelentkeztem egy tréneri pozícióra a CIB Bankhoz.

Nyolcan voltunk jelentkezők azon az egész napos kiválasztáson.

Ebből a nyolc emberből egyedül engem vettek fel…

És ahelyett, hogy örültem volna, borzasztóan éreztem magam…

Mivel két évig háztartásbeli voltam, ott dobolt bennem, hogy én már el is felejtettem ezt az egészet. Teljesen alkalmatlan vagyok erre. Ez biztos, valami tévedés. Folyamatosan azt éreztem, hogy le fogok bukni, kiderül a hozzá nem értésem, és csak szerencsém volt, hogy az interjúk során jól teljesítettem a feladatokban.

Másfél évig rettegtem attól, hogy lebukok és kiderül: nem is vagyok jó tréner, nem értek ehhez az egészhez…

 

Elképesztő, milyen alacsony volt az önértékelésem 

Az önértékelésem brutálisan alacsony volt!

Tudod, miben mutatkozott ez meg leginkább?

Minden egyes tréning végén ki kellett osztanom egy értékelő lapot, amin 1-6-ig pontozhatták a trénereket: mennyire tetszett a stílusa, mennyire érezted jól magadat, mennyire érezted hasznosnak, mi mindent profitáltál belőle stb.

Amikor megkaptam a lapokat, azonnal rájuk vetettem magamat…

Egyáltalán nem érdekelt, ki mit profitált az előadásomból… Csak azon pörögtem: VAJON HÁNY PONTOT KAPTAM? Igen ám…

Csakhogy az egyik résztvevő, egy lány, mindenhová egy pontot írt be. Teljesen magam alá kerültem. Kimentem a tetőteraszra és azon kezdtem el gondolkodni: miért nem vettem észre, hogy ő ennyire rosszul érzi magát, hogy ennyire nem ad ez az egész neki semmit?

Dupla pofon volt ez…

Egyrészt rosszul érintett a negatív vélemény, másrészt a tudat, hogy rutinos trénerként nem tűnt fel, mennyire nem tetszik neki az előadás.

Teljesen kikészültem.

Nem érdekelt a többi 15 ember pontozása, holott öt-hat pontokat kaptam.

Csak ez az egy érdekelt…

 

Az igazi fekete leves még hátravolt 

Egy héttel később leültem beszélgetni a vezetővel az eredményekről. Ekkor derült ki, hogy a lány, aki az egyes visszajelzést adta, orosz iskolába járt, ahol az egyes a legjobb, a hatos a legrosszabb pontozás.

Fellélegeztem. 

Akkor mégis elég jó vagyok…?

Vagy nem…?

Ugyanis a megkönnyebbülés után azonnal jött a hidegzuhany: hogy tudok ennyire kikészülni egy rossz értékeléstől?

Akkor értettem meg igazán, mennyire kívülről várom az elismerést. Mennyire nem szilárd a saját tudásomba vetett hitem. Mennyire nem erős az önértékelésem és az önbizalmam.
Teljesen kikészültem a gondolattól, hogy trénerként ennyire nem tudom, ki vagyok, mit adok és mennyit érek.

Ennek hatására elvégeztem egy 360 fokos értékelést.

Megnéztem, milyennek látom magamat, majd azt is, mások hogyan értékelnek. Rájöttem, hogy mások sokkal inkább látják bennem az értéket, mint én magamban. Természetesen ettől is kikészültem…

Hogyan láthatom magam ennyire rossznak, miközben mások, akik ismernek, akik nem csak a kirakatot látják, teljesen más véleménnyel vannak rólam és arról, amit képviselek?

 

Hogyan hatott az önértékelésem a vállalkozásomra? 

Miután felépítettem az önértékelésem, lubickoltam a munkában. Amíg vezetőkkel dolgoztam csoportos tréningeken, éreztem az erőm és a tudásom a következő 6 évben. Tudtam, mennyi tanfolyamot végeztem el, láttam, hány vezetőnek segítettem, láttam hogyan változnak és fejlődnek.

Aztán jött a vállalkozóvá válás…

Kizárólag egyéni ügyfelekkel kezdtem el dolgozni…

Csakhogy!

Ha két ügyfél között volt tíz percem, én ebben a tíz percben rettegtem! Addig, amíg az ügyféllel voltam, teljesen magabiztosan vezettem a beszélgetést, ám abban a pillanatban, amikor el kellett kérni az árát ennek a konzultációnak, akkor jött az első megbicsaklás.

• Tényleg kérhetek ezért ennyit?
• Tényleg ér az én munkám ennyit?
• Tényleg hatásos volt a meditáció, amit tartottam?
• Tényleg jók voltak a törlések és a betöltések?
• Tényleg megtörtént-e minden?
• Tényleg meg fog változni annak az embernek az élete ettől a konzultációtól?

Direkt ráírtam az ügyfeleimre…

Hogy vagy?

Mi történik veled?

Nem azért, hogy újabb konzultációs időpontot egyeztessek velük, hanem azért, hogy kapjak valami visszajelzést. Amíg a tréning után ott volt a fentebb említett visszajelző lap, addig az egyéni konzultáción nem volt visszacsatolás.

Iszonyat mennyiségű időt töltöttem azzal, hogy visszajelzéseket szerezzek.

Félelemből…

Mert azon aggódtam, hogy nem vagyok elég jó. Egyszer kiderül, hogy semmit sem érek, sarlatán vagyok csupán.

Tudod, hogy hívják ezt?

Ez a már említett imposztor-szindróma.

Fél évembe került letenni. Most már talán érted, mi az, ami veled is történik épp.

 

Hosszú volt az út, de levettem az álarcot 

Azért meséltem el mindezt, mert meg akartam mutatni: az én történetemben is voltak bukkanók. Nem is egy! Ugyanakkor megláttam az értékeimet, megláttam, hogy bizony elég jó vagyok, és elkezdtem e szerint élni az életemet.

És azt szeretném, hogy te is így tehess…

Hogy ne a titkok és tabuk határozzák meg a mindennapjaidat.

Szégyen, bűntudat, kisebbségi érzés, imposztor-szindróma, titkolt rossz szokások – a célom, hogy te is szembenézz ezekkel, ahogy én is megtettem. Emlékszem még arra a nőre, aki rávetette magát az értékelésekre egy-egy csoportos tréning után, de már nem vagyok azonos vele!

Szóval tudom, mit élsz most át…

Ahogy azt is, mennyire félsz, hogy megítélnek.

Ezért hoztam létre az Önsorsrontás Ellenszéruma alapprogramot! Hogy te is felszabadulhass, amikor végre megérted, mennyire értékes vagy. El tudod képzelni, milyen érzés volt, amikor megláttam, hogyan tekintenek rám mások?

Hihetetlen…

Mégis felemelő…

Azt éreztem, hogy én is akarom látni mindezt! Én is akarom látni az erősségeimet és a jó tulajdonságaimat! A tudás, a tapasztalat, amit összeszedtem az utam során önértékelés és önbizalom témában, az ebbe a programba van belesűrítve.

Ideje, hogy végre álarc nélkül élj! https://monostoritimea.hu/ellenszerum/